Kedves Barátaim!
Paks kiesése megmutatja a magyar energiapolitika valódi állapotát – és azt is, miért nem lehet lemondani a Mátrai Erőműről működőképes pótlás nélkül.
A magyar villamosenergia-rendszer ezekben a napokban nem elméleti modellekben, konferenciákon vagy politikai kommunikációban vizsgázik. Hanem a valóságban.
A Duna rendkívül alacsony vízállása miatt a Paksi Atomerőmű teljesítményét fokozatosan csökkenteni kellett, a következő napokban teljesen leáll, ezzel a magyar energiamixből 2000 MW kapacitás esik ki, növelve az energiaellátás kockázatait. A kieső villamosenergia alaperőművek hiányában importtal pótolható, ami igencsak költségesnek mutatkozik, hiszen a környező országok jó részében a villamosenergia termelés hasonló helyzetben van. A Kormány és az MVM ezért arra kérte a fogyasztókat, hogy különösen a 17 és 22 óra közötti esti csúcsidőszakban mérsékeljék villamosenergia-felhasználásukat. Ami nem véletlen, hiszen a tegnapi HUPX adatai szerint 540 €/MWh felé ment a villanyáram ára az esti csúcsidőben, szemben a napelemes csúcs idején 50 €/MWh körüli árral.
Ez már önmagában történelmi helyzet. De legalább ennyire tanulságos az, amit a MAVIR valós idejű rendszeradatai mutatnak.
A mellékelt, augusztus 2. és 3. közötti ábrán nappal még jelentős napelemes termelés látható. Alkonyat után azonban a sárga mező gyorsan összeomlik, éjszaka pedig gyakorlatilag eltűnik. A villamosenergia-fogyasztás eközben természetesen nem szűnik meg. Este, éjszaka és másnap hajnalban is több ezer megawattnyi teljesítményt kell biztosítani.
A különbséget irányítható erőműveknek és egyre nagyobb részben importnak kell fedeznie.
Ez az ábra nem azt bizonyítja, hogy a napenergiára nincs szükség. A napelemek nappal jelentős mennyiségű földgázt, importenergiát és más tüzelőanyagot képesek kiváltani. Azt viszont világosan bizonyítja, hogy a beépített napelemes kapacitás nem azonos a minden időpontban rendelkezésre álló erőművi kapacitással.
Magyarország napelemes kapacitása jelenleg ~ 8700 MW, ezért már nem pusztán újabb panelek telepítése, hanem a tárolás, a hálózatfejlesztés és a termelés-fogyasztás összehangolása a legfontosabb feladat. A jelenlegi megújuló kapacitás miatt a nappali órákban a villanyáram ára gyakran negatívba fordul, annak kell fizetni, aki a rendszerben kíván maradni, míg a szürkezónában – estétől, reggelig – drága importra vagyunk kényszerülve.
A villamosenergia-rendszer ugyanis nem éves átlagokból működik. Minden másodpercben pontos egyensúlynak kell lennie a termelés és a fogyasztás között. Az ellátásbiztonság szempontjából ezért nemcsak az számít, hogy egy erőmű egy év alatt hány kilowattórát termel, hanem az is, hogy rendelkezésre áll-e akkor, amikor valóban szükség van rá.
Éjszaka. Szélcsendben. Hőségben. Magas importárak idején. Vagy éppen akkor, amikor Paks kiesik.
A Mátra ismét ott van, amikor szükség van rá.
Ebben a rendkívüli helyzetben ismét felértékelődött a Mátrai Erőmű szerepe. A jelenlegi helyzetben két lignittüzelésű blokk üzemel ~ 400 MW teljesítménnyel, kiegészülve – igény szerint – két darab ~66 MW összteljesítményű gázüzemű blokkal. Mindez azonban alig jelenik meg az országos nyilvánosságban.
Kevés szó esik azokról a visontai és bükkábrányi munkavállalókról, akik a rendkívüli hőségben, folyamatos műszakrendben tartják üzemben a bányát, a szállítórendszereket, a kazánokat, a turbinákat és a kiszolgálóberendezéseket. Az ő munkájuk most közvetlenül hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb villamos energiát kelljen külföldről megvásárolni, és hogy a magyar rendszer tartalékai ne fogyjanak el teljesen.
Nem hősies jelzőket várnak. Nem ünneplést. Hanem annak elismerését, hogy munkájuknak, tudásuknak és az általuk működtetett kapacitásnak jelenleg is nemzetstratégiai értéke van.
A Mátrai Erőművet az elmúlt években politikailag és gazdaságilag többször is halálra ítélték. A lignitalapú áramtermelés gazdaságosságát a magas szén-dioxid kvótaköltség alapvetően rontotta, miközben a kiváltására tervezett új, irányítható erőművi és tárolókapacitások nem készültek el olyan ütemben, ahogyan a régi kapacitások visszaszorítása megtörtént. A mostani helyzet megmutatja ennek a sorrendnek a hibáját. Az új kormánynak történelmi esélye van az elődök hibáit kijavítani.
Előbb kell megépíteni a biztonságos, irányítható és megfizethető pótlást, és csak utána lehet véglegesen bezárni a meglévő erőművet. Nem fordítva.
De nemcsak kiváltani lehet – korszerűsíteni is.
A Mátrai Erőmű ügyében a nyilvánosság elé rendszerint két lehetőséget tesznek: vagy tovább működtetjük a jelenlegi, több évtizedes technológiát, vagy bezárjuk a lignites blokkokat, és helyükre földgáztüzelésű erőművet építünk.
Ez hamis választás.
A magyar energiapolitikának meg kell vizsgálnia a harmadik utat is: a hazai lignitre alapozott villamosenergia-termelés műszaki megújítását. Miért is? A lignit a legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyag hazánkban 100 éves időtávlatban, és amennyiben teljes rekultivációra kerül sor ez a primer nyersanyag elvész, megszűnik a szakmakultúra. Nem a régi blokkok korlátlan idejű konzerválása a cél, hanem egy korszerűbb, nagyobb hatásfokú, alacsonyabb fajlagos kibocsátású és a villamosenergia-rendszer igényeihez alkalmazkodó technológia kialakítása.
A kérdés nem az, hogy a lignitből lehet-e szén-dioxid kibocsátásmentesen villamos energiát termelni. Nem lehet. A kérdés az, hogy Magyarország lemondhat-e az egyetlen nagy mennyiségben rendelkezésre álló hazai fosszilis energiahordozójáról anélkül, hogy előtte megvizsgálná annak korszerűbb energetikai hasznosítását.
A modernizáció több szintet jelenthet:
- a még szükséges blokkok kazán-, turbina- és irányítástechnikai felújítását;
- a hatásfok növelését és az önfogyasztás csökkentését;
- a füstgáztisztítás további korszerűsítését;
- a gyorsabb fel- és leszabályozhatóság kialakítását;
- az alacsonyabb stabil minimumterhelés elérését;
- valamint egy új generációs, kifejezetten a hazai lignit adottságaira tervezett termelőegység műszaki-gazdasági megvalósíthatóságának vizsgálatát.
Ezeket azonban nem lehet politikai jelszavakkal eldönteni. Független műszaki, rendszerbiztonsági és nemzetgazdasági számításra van szükség, szakembereket bevonva. Ennek össze kell hasonlítania a lignites korszerűsítés, a gázerőművi kiváltás, az energiatárolás és a tartós importfüggőség teljes rendszerköltségét.
A földgázerőmű önmagában nem jelent energiafüggetlenséget. Korszerűbb és hatékonyabb lehet, de működéséhez döntően importált fosszilis energiahordozó szükséges. A lignit ezzel szemben hazai erőforrás, amelyhez meglévő bányák, infrastruktúra, hálózati kapcsolat és több évtized alatt felhalmozott szakmai tudás tartozik.
Éppen ezért kérdéses, hogy a lignites termelés korszerűsítésének lehetőségét pusztán az ETS (Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszere – Emissions Trading System) jelenlegi költségviszonyai alapján, valódi nemzetgazdasági mérlegelés nélkül söpörjük le az asztalról. Az ETS a termelőegység közvetlen szén-dioxid-kibocsátását árazza, de nem jeleníti meg teljes egészében az importfüggőség, az ellátási zavar, a rendszer-tartalék, az iparvesztés és a munkahelyek megszűnésének társadalmi költségét.
A jelenlegi tervek szerint a tervezett visontai CCGT erőmű a lignites blokkokat hivatott kiváltani. A beruházás azonban még nem termel villamos energiát, miközben a Mátrai Erőmű dolgozói most, a paksi termelés rendkívüli visszaesésekor valós teljesítménnyel segítik a magyar rendszer működését. A működő hazai kapacitást ezért nem szabad addig felszámolni, amíg a helyettesítő kapacitás nem épült meg, nem fejezte be a próbaüzemét, és nem bizonyította, hogy minden kritikus rendszerállapotban képes ellátni a feladatát.
Nem a régi technológia változatlan fenntartását kérjük. Azt kérjük, hogy Magyarország a lignites villamosenergia-termelés modernizációját is valódi alternatívaként vizsgálja meg, és az ellátásbiztonságról ne kizárólag a jelenlegi uniós karbonár, hanem a teljes nemzetgazdasági érdek alapján döntsön.
Az ETS nemcsak környezetvédelmi, hanem iparpolitikai kérdés is!
Az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszerének célja, hogy gazdasági költséget rendeljen a szén-dioxid kibocsátáshoz, és ezzel ösztönözze a tisztább technológiák elterjedését. Ez önmagában legitim környezetpolitikai cél.
A probléma akkor keletkezik, amikor a klímapolitikai szigorítást nem kíséri elegendő beruházás olcsó energiába, hálózatba, energiatárolásba, ipari technológiába és a munkavállalók védelmébe. Ilyenkor a kibocsátás nem feltétlenül szűnik meg: a termelés egyszerűen olyan harmadik országokba kerülhet, ahol gyengébbek a környezetvédelmi előírások.
Ezt nevezik karbonátszivárgásnak. A veszélyt nem az ETS kritikusai találták ki: az Európai Bizottság maga is hivatalosan elismeri, és éppen ennek kezelésére vezette be a karbonintenzív importtermékeket terhelő CBAM-rendszert. A Bizottság meghatározása szerint karbonátszivárgás történik, amikor az európai termelés lazább klímaszabályozású országokba költözik, vagy az uniós termékeket nagyobb karbonintenzitású import váltja fel.
Ez alapvető különbség.
Nem valódi eredmény, ha Európa statisztikai kibocsátása azért csökken, mert az acélt, műtrágyát, alumíniumot, vegyipari terméket vagy gépjárműalkatrészt ezentúl máshol gyártják – esetenként nagyobb kibocsátással –, majd több ezer kilométerről visszaszállítják az uniós piacra.
Az európai ipar leépülése már nem elméleti veszély. Az EU acélipara 2007 óta mintegy 65 millió tonna kapacitást és akár 100 ezer munkahelyet veszített. Az autógyártóknál csak 2024-ben körülbelül 53 ezer nettó munkahely megszüntetését jelentették be, a beszállítói veszteségeket pedig a hivatalos adatok valószínűleg alábecsülik.
Szakmailag természetesen nem volna helyes valamennyi megszűnt állást kizárólag az ETS számlájára írni. A globális túlkapacitás, a kínai verseny, az energiaárak, a technológiai átalakulás, a kereslet változása és az európai bürokrácia egyaránt szerepet játszik.
De ugyanilyen szakmaiatlan volna tagadni, hogy a magas európai energiaköltség, a karbonár és a nemzetközi versenyfeltételek egyenlőtlensége együtt súlyos deindusztrializációs kockázatot teremtett és az Európai Unió versenyhátrányba került a világ többi részével szemben.
Nem visszafordítani, hanem kijavítani kell az átállást!
A tanulság nem az, hogy minden szénerőműnek örökké működnie kell. A tanulság az, hogy az energiaátmenet csak akkor lehet fenntartható, ha közben az ellátásbiztonság, az ipari versenyképesség és a munkavállalók biztonsága is megmarad.
A Mátrai Erőmű lignites blokkjait ezért addig kell műszakilag és munkaerővel fenntartani, amíg a helyükre lépő, megfelelő nagyságú irányítható kapacitások ténylegesen, próbaüzemmel igazoltan rendelkezésre nem állnak. Nem elegendő, ha egy új erőmű terveken, prezentációkban vagy építési területen már létezik. A villamosenergia-rendszerben csak az a kapacitás számít, amely szükség esetén valóban elindítható és terhelhető. Ezzel párhuzamosan fel kell gyorsítani a tárolóberuházásokat, a hálózatfejlesztést, a hazai szabályozható termelőkapacitások építését és Paks hosszú távú vízellátásának biztonságos műszaki rendezését.
A Mátrai Erőmű dolgozóinak pedig nem bizonytalan ígéretekre van szükségük, hanem jogilag és pénzügyileg garantált foglalkoztatási, átképzési, jövedelmi és nyugdíjvédelmi programra.
A mostani helyzetben a Mátra nem a múlt maradványa!
A Mátra annak bizonyítéka, hogy egy ország energiaellátását nem lehet kizárólag időjárásfüggő kapacitásokra, importra és későbbre ígért beruházásokra alapozni. Amikor Paks kiesik, amikor lemegy a nap, és amikor az importfüggőség növekedni kezd, akkor derül ki, mely erőművek és mely munkavállalók tartják ténylegesen működésben a rendszert.
Róluk most nem hallgatni kellene, hanem végre beszélni.
A lignit nemcsak energiahordozó, hanem mezőgazdasági nyersanyag is!
A hazai lignit jövőjéről nem lehet kizárólag az energiatermelés szempontjából dönteni. A lignitben található humuszanyagok – különösen a huminsavak és fulvosavak – megfelelő feldolgozás után talajjavító, talajkondicionáló, tápanyag-hasznosulást segítő és növénykondicionáló, komposzt adalék termékek alapanyagai lehetnek. A nemzetközi és hazai kutatások szerint a lignitalapú humuszanyagok hozzájárulhatnak a talajszerkezet, a vízmegtartó képesség és a tápanyagok hozzáférhetőségének javításához, bár hatásuk a termék összetételétől, az alkalmazott dózistól és a talaj adottságaitól is függ.
Ennek Magyarországon különös jelentőséget adhat a talajok szervesanyag-tartalmának csökkenése, az egyre gyakoribb aszály, valamint a mezőgazdaság importált műtrágyáktól és talajkondicionáló készítményektől való függősége. A visontai és bükkábrányi lignitre alapozott feldolgozóipar ezért nemcsak új piacot teremthetne a bányászat számára, hanem hazai alapanyagra épülő mezőgazdasági termékfejlesztést, kutatást és munkahelyeket is biztosíthatna.
A visontai és bükkábrányi bánya teljes és visszafordíthatatlan rekultivációjával szemben, nemcsak egy energetikai lehetőség, hanem egy potenciális mezőgazdasági nyersanyagbázis és a hozzá kapcsolódó szakmai tudás elvesztését is jelentheti. Mielőtt erről végleges döntés születik, állami, tudományos, mezőgazdasági és bányászati szereplők bevonásával önálló kutatási és iparfejlesztési programot kell indítani a lignit mezőgazdasági hasznosíthatóságának további feltárására.
Telekes Gábor
a BDSZ elnöke
